Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KIN-TSEU, azaz Kincső az őshaza

2009.03.22

KIN-TSEU

Részlet  "A jövő század regénye" c. Jókai műből.

......Hiszen azt, hogy mi az a "Kin-Tseu", minden ember megtudhatja a földtani kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Kínának egy tartománya, négy-ötezer négyszögmérföldnyi terület. - Hanem, hogy mi lakik ebben a Kin-Tseuban, azt maga Kína sem tudja; és a mennyei birodalom, amit a kínai faj "Tsung-Kue", a mongol faj pedig "Kataj" országának nevez, négyezer évig felvitt krónikáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást felmutatni "Kin-Tseu"-tól, mint hogy az a khokonoori hegyek közt fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi császár adót nem szedett soha. ...

.............

....Egyszer meglátogatta Mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti-szigeten, mely hírhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj, a kapföldi gnú, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a himalájai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjút hordó alpaka s a kasmír kecske mind csordaszámra volt már itt elszaporítva, s innen vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjút, zsírt, húst adó állatokat Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.
Rozáli maga egész szenvedéllyel mutogatta és magyarázta meg vendégének gazdasági kincseit.
- Hát "egyszarvú" nincsen-e még itten? - kérdezé egyszer Mr. Severus egész ártatlan arccal.
Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után, s azt mondá, hogy ez az állat a mesék országába tartozik, s Nagy-Britannia címerén kívül sehol sem található.
- De igen - szólt Mr. Severus egészen komolyan -, egy kínai tudományos könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom hozott önnek ilyen ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba, s sokat költ e tartományra.
- Sohasem hallottam ezt a nevet - szólt Rozáli elmélázva. - Micsoda ország az?
- Annyit tudok én is felőle, hogy Kína szélén van: Dávid öt év előtt fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még onnan Dávidon kívül.
.........................

....A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka laki, a gyümölcsöket, mikről az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek, mint a méhek; a tyúkokat, amik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút, mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, amik éjszaka énekelnek; a fákat, amiknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, amik házakat építenek; a kutakat, amikből víz helyett tűz jön fel, a csigákat, amik selymet eresztenek, mint a selymér, s az őzeket, amik illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert megbírja a hátán.
Keverve a mesést az igazival, ami legveszedelmesebb neme a csalásnak.
Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (amik közül a legnagyobb, a Sa-hi-tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós "tenger"-nek nem nevezi, hanem "tó"-nak, megharagszik, s a parthoz veri a hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a kínai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.
A férfiak rútak és rossz termetűek; hanem a hölgyek annál szebbek.
Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu-hölgyek bájait, semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép asszonyokkal, aminők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.
Szól azután szerző a nép szokásairól.
Az istenséget ember alakban imádják. Éppen, mint a szomszéd országban, a Szi-Tsangban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú férfi a kin-tseuiak istene.
De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a fiúgyermeknek már születésekor bezúzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?
A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor "érzi" az idejét, lejön az égő tűz hegyei közül, s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött, míg kiszemeli azt a férfit, aki új istennek alkalmas. Az elé leszáll, azt hátára felveszi, átrepül vele a Khokonoor vagy Küen-Lün havasain, s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg istenné.
..................................

.....Mert az, ami Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál, drágább nőnél és gyermekeknél, drágább a becsületnél!
Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?
Azt megtudjuk rögtön.
A kínaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak, és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.
A kínai őstörténetíró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével.
Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit, s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az óceán által Kolombus előtt, amikor létezéséről csak karthágói Hanno regéi, s az izlandi cethalászok hagyományai meséltek. Éppen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.
Harminc hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Francia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az al-dunai tartományokkal együtt egyetlen bérctömkeleg volna. Nem hegylánc, de hegyláncok torladéka, egyik hegygerinc a másikon keresztül fektetve; örök hó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bércének, kétszerte nagyobb volt a Kárpát hegy lomnici csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himalája csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközelíteni.
Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.
Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, százöles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek, mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fennsíkok völgyeiből, hol pihentek meg nagy tavak alakjában, minő partokat mostak tán termékenyítő áradással, arról nem tud senki.
Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultúra.
Dél felől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szívós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távírdáit, sem vasutait, sem tudós kutatóit.
Keletről a kínai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat, amik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagutat, melyet Xio császár kezdett el fúratni a Fang-hegyen keresztül, hogy újra megtalálja az eltakart országot, ahol a kutioni szelíd tigrisek laknak, amiket házőrző kutyák helyett használnak, ahol a Pe-ci gyümölcs terem áldás az ínség idején; ahol a Paping-hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kígyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang-hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Cio-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a honani repülő tekenősbékák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a Xan-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kien-i szarvas emberek föld alatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyúkok toll helyett gyapjút hordanak, s a Lúva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a vasdisznók tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; ahol a "napmadár", a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a kínai császárok címerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, akik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! Holott fel van jegyezve, hogy a kínai császárok sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken, s azokból telt ki környezetük, kik közül a Ciam-Caják a felolvasó, írástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és táncosnők, a Sia-Aták pedig a konyhaművészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.
Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érckarjaival a sziklavilágot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent ami pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és civilizációt hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az orosz birodalom száműzötteinek népe, s a szabad szellem mártírjai új hazát alkotnak a sivatagból, s amint ekevasaikkal előbbre tolják a kenyérteremtő világot, szívós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.
A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedező tudósok, angol, kínai, orosz - egyaránt. A legutolsó teleptől még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók jellobogói.
S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak is: a civilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket Anglia az afganisztáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták méreglevegője közé elzárt, a flipampámok, kiket Kína a Fang-hegyi alagút törésére kényszerít, s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labirintja közé; az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elítéltek felhasított orrcimpákkal, s a kínai flipampámok levágott fülekkel, s ott azután lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az emberevő Fe-Xe állat maga. - Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott küzdelemben, visszatér börtönéhez, és könyörög elhagyott láncaiért. Még az ily visszatérő gonosztevő martalóc is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral s a fülvesztett flipampánok sem jutottak el odáig .soha, ahol a Kin-Tseu országa kezdődik.
Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalája hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.
Egyszer aztán jött valami új felfedezés, ami ezt az állítást határozottan megcáfolta.
A kínai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra akadtak.
Az egy vízi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék fogaskerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, amik aztán valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag háromszegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajófenékből haránt lefelé menő vékony bambuszcsövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert ilyen alkotású malom az egész kínai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és rotang tíznapi járásra nem terem; az már dél-kínai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre, mivel azt a háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.
E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ minden kertészei iparkodtak csírázásra bírni, hogy megtudják, minő növény támad azokból; de az a mag, amint a csíráját levegő érte, egyszerre elhalt. Végre egy kínai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pe-ci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkísérték azután vízbe elültetni, ott kikelt, és kifejlett növényt tenyésztett.
Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs.
Az nemcsak malom volt, hanem egyúttal vetőgép is; mégpedig sorvető. A hosszú haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.
De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.
Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, amik mellett a bambusz és a rotang erdőszámra díszlő növény lehet: talán egy védett, mély hegyöbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő nővényekkel, az először is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni, s úgy látszik, hogy jó sikerrel, a Pe-ci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyééhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek laknak ; mégpedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.
Kár, hogy azokat a betűket, amik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.
Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betűket a pekingi múzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.
Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert a betűjelekre, mik a csíkszeredai templomfelirattal azonosak. Az ószékely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.
Aki ott eltemetve lakik, az az ősmagyar nemzet !

 

 

Ha kiváncsivá tett, elolvashatod az egész művet az elektronikus könyvtárban. www.terebess.hu/keletkultinfo/kincso.html

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.